Tófalvy Éva
A kívülállók
Emléktöredékek az 1950-es évek első feléből
„Ami volt, régóta megvan,
és ami lesz, már régen megvolt;
és az Isten előkeríti azt, ami tovatűnt.
Még azt is láttam a nap alatt, hogy a törvény helyén
törvénytelenség van, az igazság helyén pedig gonoszság.
De arra gondoltam, hogy az igazat is, a bűnöst is megítéli az Isten,
mert minden dolognak eljön az ideje, és ő ügyel minden cselekedetre.”
(Prédikátor könyve 3,15 -17)
Szüleim a II. Világháború vége felé találkoztak először, egy óvóhelyen, a pécsi vasútállomás közelében. A légiriadó elmúltával egy közös ismerősük bemutatta őket egymásnak. Fél évvel a megismerkedésük után megjelent a Dunántúli Naplóban egy hír, miszerint Dr. vitéz Tófalvy Ágoston járásbíró eljegyezte Soós Erzsébet úrleányt. Az esküvőt 1945. szeptember 29-én tartották.
Egy régi kép
Az esküvői képen szüleim hihetetlenül véznák, mintha anorexiások lennének. Amikor úgy hat-hét éves koromban kérdezősködni kezdtem, hogy miért ilyen soványak, édesanyám elkezdett mesélni. Édesapám, aki szerette anyám olykor fantasztikumba hajló elbeszéléseit ironikus kommentárokkal ellátni, ezúttal helyeselt. Mintha egy lelki gát szakadt volna föl a szüleimben, örültek, hogy van kinek mesélniük az átéltekről, a háborús és az azt követő nyomorúságos évekről, amelyek nálunk – ezt gyermekszememmel jól láttam – még mindig nem értek véget. Tudtam, hogy nem természetes az a nyomor, amelyben élünk, s azt is, hogy nap mint nap meg kell küzdenünk a puszta létünkért, ugyanakkor ez volt a megszokott életformánk, föl sem vetődött bennem, hogy másképp is lehetne.
Fölkaptam a fejem, amikor anyám azt mondta, hogy csontváz-küllemüknek az az oka, hogy a háború alatt és után alig volt mit enniük. Amióta az eszemet tudtam, sohasem volt elég ennivalónk. Az utóbbi időben reggelire és vacsorára minden nap ugyanaz volt: üres planta tea huszárrostélyossal. A hangzatos nevű „rostélyos” zsírban sült kenyérszelet volt rádörzsölt fokhagymával. Ha zsír sem volt, gázlángon pirítottuk meg a kenyeret, majd megfokhagymáztuk. Az ebédjeink már változatosabbak voltak, hétköznapokon lekváros-, grízes-, krumplis-, és káposztás tészta váltották egymást, jobb napokon tejfölös tészta is került az asztalra. Vasárnapra mindig volt hús. Péntekenként én is elmentem sorba állni édesanyámmal a pécsi Lóhúsboltba vagy a Hatósági húsboltba, ahol a kényszervágott állatok húsát mérték ki. Ez a két bolt közel volt egymáshoz, a Sörgyárral szemben, az Édesanyák útja, illetve az Ifjúság útja sarkán. Miközben várakoztunk, éreztük a Sörgyárból áradó átható tréberszagot, ami idővel számomra otthonos illattá vált. Ha az egyik boltban nem jutott hús nekünk, átmentünk a másikba. Többnyire nem tértünk üres kézzel haza. De mégis, a kevés az kevés volt.
Meg is kérdeztem, hogy még ennél is kevesebb volt, mint most? Igen, mondták a szüleim, sőt, kész tortúra volt élelemhez jutni, batyuzni kellett érte, ami rosszabb volt, mint a sorba állás. Batyuzásnak nevezték azt a műveletet, amelynek során a városi ember becsomagolta értékesebb ingóságait, többnyire ágy- és asztalneműit, ezüst- vagy porcelán dísztárgyait, s elutazott velük falura, hogy ott elcserélje őket lisztre, babra, kolbászra, tyúkra, kacsára, mikor mire. Szüleim a háború végére már mindenüket elcserélték, még a ruháikat is. Amikor összeházasodtak, mindkettejük összes holmija elfért egy bőröndben. Az esküvőre az öltönyt és a ruhát kölcsön kapták. A kölcsön holmikért aztán mégis majdnem az életükkel fizettek, ha nem is azoknak, akiktől kapták őket, hanem a nem várt vendégeknek.
Hívatlan vendégek
1945 decemberében két szovjet katona követelt bebocsátást a szüleimhez. Nyomaték kedvéért géppuskatussal verték az ajtót. Amikor édesapám beengedte őket, nagy megkönnyebbüléssel látta, hogy az egyik katona nő. Hogy ebben a tényben mi adott okot az örömre, azt csak felnőtt koromban árulta el: ha a férfinak van saját nője – gondolta apám – , nem fogja őt lelőni, hogy megerőszakolhassa anyámat. Igaza volt. Miután a hívatlan vendégek átkutatták a házat a pincétől a padlásig, s megállapították, hogy nincsenek ott bujkáló fegyveresek, közölték, hogy amíg el nem vezénylik őket, a szüleimnél fognak lakni. Ez koszt-kvártélyt jelentett, s teljes kiszolgálást. Vera és Nyikoláj – így hívták az oroszokat – mint kiderült, szerelmesek voltak egymásba, és azt tervezték, hogy hazatérvén össze fognak házasodni. A férfi orvos volt, a lány felcser.
Ott tartózkodásuk másnapján Vera bejelentette igényét anyám menyasszonyi ruhájára. Szüleim esküvői képe ugyanis a falon függött. Vera gyorsan döntött. Ráfogta fegyverét anyámra: ide a ruhát! Nyikoláj sem akart lemaradni párja mögött, ő pedig az öltönyt követelte. Szerencsére Nyikoláj és a szüleim is tudtak németül, így meg tudták magyarázni neki, hogy a ruha kölcsön volt. Nyikoláj lefordította ezt a menyasszonyának, aki nem hitte el, ugyanis ő még nem hallott olyat, hogy valaki kölcsön ruhában esküdjön. Kinyittatta az összes szekrényt, hadd lássa, hogy hova dugták el. Meglepődött az üres szekrények láttán, és leengedte a fegyverét.
Hamarosan kiderült, hogy Nyikoláj beteg. Vera állítása szerint epilepsziás volt. Hetente legalább egyszer felriadt álmából, rohangálni kezdett a házban és a kertben, s vaktában lövöldözött. Szüleim folyamatos rettegésben éltek. Így azután, amikor elvezényelték a szovjeteket, örömmel csomagolták be Nyikolájéknak a megmaradt kávéskészletet. Hogy mi lett a sorsa? A katonai parancsnokság túl soknak találta a „szajrét”, és kidobáltatta a fölösleget a már mozgó vonatból. A pécsiek jó egy hétig kijártak a töltés mellé, menteni, ami menthető. A kávéskészlet, bár a gondos csomagolásnak köszönhetően akár épségben is maradhatottott volna, nem volt közöttük. De mit számított ez akkor! Szüleim élete megmaradt, és az életkedvük is. Gyermeket akartak.
Két keresztelő
1947. április 11-én megszülettem Mohácson, ahol apám felnőtt. Ott élt mostoha nagyanyám és apám húga, már maga is családosan, hozzájuk költözött le a szülés és a gyermekágy idejére édesanyám. A sok éhezéstől 44 kilóra soványodott le, ennyi volt a magzattal együtt, nem volt ereje a szüléshez, ezért engem fogós műtéttel segítettek a világra. Valóságos csodaszámba ment, hogy túléltük.
Akkoriban a vallásnak sokkal nagyobb szerepe volt az emberek mindennapi életében, mint manapság. Apám katolikus volt, anyám református. Ezért engem kétszer kereszteltek meg, először Mohácson, a belvárosi római katolikus templomban, ahol nagyapám főkántor volt egészen a haláláig. Apám húga lett a katolikus keresztanyám. A második keresztelőre Pécsett került sor, az akkor még egyetlen református templomban, ahol anyám barátnője tartott keresztvíz alá. Református keresztanyámmal kislányként együtt tanultak a bajorországi Gunzenhausenban a diakonisszáknál. Ha együtt voltak, másról sem beszéltek, mint az ottani boldog 1930-31-es évekről. Ekkor tudtam meg, hogy anyám kint akart maradni diakonisszának, csak özvegy nagyanyám hosszas könyörgésére tért haza. Tulajdonképpen most döbbenek rá, hogy valószínűleg már kisgyermek koromban megkaptam az indíttatást majdani lelkipásztori szolgálatomhoz.
Testvértelenség
Születésemnek mindenki örült a rokonságban, és annak is, hogy lány lettem. „Nem baj, majd a következő fiú lesz” – írta édesapám keresztanyja, akit csak fennmaradt leveleiből ismerhettem meg, mert még csecsemő voltam, amikor meghalt.
Sajnos, nem lett igaza, nem lett következő gyermek. Életem legnagyobb bánata, hogy nincs testvérem. Pedig mennyit könyörögtem kistestvérért! Mivel már négy éves koromban tudtam írni-olvasni – hála édesapámnak, aki megtanított –, rendszeresen írtam a gólyának, és kitettem leveleimet az ablakba. Akkoriban az egyik unokatestvéremet kivéve minden ismerős gyereknek volt testvére, többnek nem is egy. Én a testvértelenséget olyan fogyatékosságnak éltem meg, mintha hiányozna a szemem, a fülem vagy az orrom – valami feltűnő hibának, ami első pillantásra látszik az emberen. Azt hiszem, igazam volt, a magányosság bélyege soha nem tűnt el rólam.
Hamarosan ráéreztem, hogy miért nincs testvérem. Az egyre növekvő nyomorban az én felnevelésem is gondot jelentett, nem hogy még egy gyermeké. Csak célozgattak erre a szüleim, de megértettem. Anyám a tányéromon levő kevéske ételre mutatott, és azt mondta: ha lenne testvéred, a felét neki kellene adnod. Apám így érvelt: lehet, hogy helyetted őt tanítanám „betűzni” (azaz írni-olvasni). Rögtön két részre osztottam az ebédemet, és a felét kiraktam egy kistányérra, hogy tegyék el a kistestvéremnek. Azután büszkén kihúztam magam: betűzni már egyedül is tudok.
Egy ígéretes pálya vége
Apámat a születésem körüli időben kinevezték járásbírósági elnöknek Barcsra. Hogy pontosan mikor, nem tudom, csak azt, hogy 1948-ban önként lemondott hivataláról.
Van egy családi képünk, amelyen fehér nyuszi-kezeslábasban ülök mosolygó szüleim között. Ez a kép Barcson készült, úgy másfél éves lehetek rajta. Szüleim ekkor már tudták, hogy nagy változás előtt állnak. Mivel én pedig tudom, hogy mi történt velünk később, rejtélyesnek találom a mosolyukat.
Még ma is sokszor elgondolkodom azon, hogy apám vajon mennyit töprengett sorsdöntő lépése megtétele előtt? A kérdésre, azaz hogy hogyan tovább, édesapámnak és még sokaknak válaszolni kellett azokban az időkben. Három féle válaszlehetőség kínálkozott: a lázadás, a megalkuvás, és a passzív ellenállás.
Mit tegyen az ember, ha 40 éves, és hirtelen egy olyan világban találja magát, amelyben mindazokat az erkölcsi normákat, amelyek szerint addig élt, semmisnek nyilvánítják olyan hatalmasságok, akiknek nincsenek erkölcsi normáik, és az a pálya, amelyre fiatal kora óta készült, nem igazságot szolgáltat, ahogyan a neve mondja, hanem felsőbb politikai megrendelésre égbekiáltó igazságtalanságokat követ el, földönfutóvá téve emberek tízezreit, százával küldve ártatlanokat az akasztófára?
A Dunántúlon még folytak a harcok, amikor 1945. január végén Budapesten már létrehozták az ún. Népbíróságokat, amelyeknek nem titkolt célja a kommunisták politikai ellenfeleinek, illetve az általuk ellenségnek kikiáltott állampolgároknak börtönbüntetésre vagy halálra ítélése volt, előre meghozott ítéletek alapján.
A Népbíróság első elnöke hosszú ténykedése során a diktatúra korának leghírhedtebb vérbírája lett. Az az ember ugyanabban az évben született, mint apám, s ugyanabban az évben vette kézhez jogi diplomáját. A vérbíró, aki hosszú életet élt, s akit nyugalmában nem zavart az általa elkövetett vérlázító bűnök sokasága, öreg korában azt nyilatkozta, hogy négy évtized távlatából már látja, hogy az akkoriban hozott ítéletek nem mindenben feleltek meg a jogállamiság követelményének…
Hogyan lehetséges ez? Valójában ennyire korlátolt lett volna a vérbíró? Apám, ha élne, bizonyára azt válaszolná, amit ilyen esetekben szokott: az emberek jobban szeretik, ha ostobának nézik őket, mint ha gazembernek.
Sok jogász már a kezdet kezdetén látta, hogy mit hoz magával az igazságszolgáltatás hatalmi kisajátítása. Bibó István hangot is adott véleményének. Sokakat elbocsátottak az állásukból, sokan pedig behódoltak. Legalább ötvenre becsülik ma az akkori vérbírák számát.
Nem tudom, hogy azok közül, akik felismerték a veszélyt, hányan döntöttek úgy, mint az édesapám, hogy kilépnek a körből. Hatvanöt évem alatt én nem találkoztam rajta kívül ilyen emberrel.
„Ha kilépünk a sorból, újra besorakozhatunk. A sor nyitott alakzat. Ám a kör, az bezárul, és nincs visszalépés. Nem véletlen, hogy a bolygók körpályán mozognak, és ha egy kő leszakad róluk, a centrifugális erő végérvényesen eltaszítja a körtől. Mint a leszakadt meteorit, úgy repültem ki én is a körből, és repülök máig is. Vannak emberek, akiknek megadatott, hogy körözés közben haljanak meg, és vannak mások, akik zuhanásuk végén zúzódnak össze. ” – írja Milan Kundera.
Töprengéseim során arra jutottam, hogy apámnak igazából nem voltak kétségei, hogy mit kell tennie. Döntését anyámnak – és később nekem – tömören így indokolta: gyilkosoknak nem szolgálok!
1948-ra véget ért a három éve tartó folyamat: a hatalmat csalással megszerző kommunista párt teljesen maga alá gyűrte az igazságszolgáltatást. Apám a pozíciójáról való lemondását felettesei előtt nem indokolta, hanem áthelyezését kérte betétszerkesztő bírónak. (Ez a munkakör sok utazással járt, meglehetősen fárasztó is volt, de nem követelt lelki, szellemi lealacsonyodást.) Ám akkoriban mindenki értette, hogy mit jelent egy ilyen gesztus, főleg ha az illetőt dr. vitéz Tófalvy Ágostonnak hívják. Akkoriban a ’vitéz’ címet, amelyet 1929-ben várományosként nyert el, már nem használhatta. Előtte sem kérkedésből viselte, hanem természetes méltósággal, mint apai örökséget.
1948 végén elköltöztünk Barcsról Pécsre, ahol édesanyám örökölt egy házat.
Pécs, Madách Imre utca 17.
A ház kert felőli része. A fekete kabátos fiatalasszony Édesanyám.
Álmomban ma is oda megyek haza, pedig régóta nem létezik, húsz évvel oda költözésünk után egy tébolyult városrendezési terv alapján az utca nyugati felét, ahol a mi házunk is állt, lebontották, panelokat emeltek a kis családi házak helyén, s most egy felemás utcára mered a huszonöt emeletes kísértetház, a szocialista építészet megalomániás mementója.
Álmomban ma is oda megyek haza, pedig régóta nem létezik, húsz évvel oda költözésünk után egy tébolyult városrendezési terv alapján az utca nyugati felét, ahol a mi házunk is állt, lebontották, panelokat emeltek a kis családi házak helyén, s most egy felemás utcára mered a huszonöt emeletes kísértetház, a szocialista építészet megalomániás mementója.
A házunk nem volt se szép, se nagy. Két és fél szobából állt, megvolt rá a „jogosultságunk”, így elkerültük a kisajátítást. Az utcasor házai szorosan egymás mellé épültek, s a házak mögött kertek voltak. Igaz, a kerteket kerítés választotta el egymástól, de mi, gyerekek megbontottuk a kerítést, hogy szabadon tudjunk közlekedni. Lehetett a ház előtt az utcán is játszani, bár azt a szüleink nem vették jó néven. Aggódtak értünk, hátha jön egy autó vagy egy lovas kocsi, és elüt bennünket. Persze, ez fölösleges aggodalom volt, a veszélyes autók nem fényes nappal jöttek, a lovak pedig megálltak a kocsis „hó-ha!” felszólítására. Lovas kocsikon hozták a jeget, hatalmas, hosszú téglalap alakú táblákban, ebből csákánnyal törtek le annyit, amennyit a vevő kért. A hűtőszekrényt akkoriban jégszekrénynek hívták, mert hogy tényleg az volt. Nem lehetett áramra kapcsolni, hanem a jeget kellett betenni egy, ezt a célt szolgáló rekeszbe. Amikor már nagyon elszegényedtünk, s a jégszekrényt is eladtuk, anyám egy nagy bödönbe tett egy kisebbet, a jeget a kettő közé tördelte, s a hidegen tartandó étel a kis bödönbe került. Tökéletesen megfelelt a célnak. A szegénység találékonnyá teszi az embert.
Amikor még nem sejtettem, milyen világba születtem…
Hogyan lesz az ember lóhelyettes?
Édesapám nem sokáig élvezhette a betétszerkesztő bírói állást, hamarosan „átmenetileg nincs munka” indoklással felmondtak neki. Nem hitte el, hogy nincs munka, de beletörődött. Úgy gondolta, mivel van ügyvédi vizsgája és gyakorlata is, felvételét kéri a pécsi ügyvédi kamarába.
Az ügyvédi kamara tagjai közül mindenkit ismert, hiszen valamennyien a pécsi egyetemen végeztek, s ő gyakran találkozott a kollegáival, akik egészen addig kedélyesen eltársalogtak vele, amíg el nem mondta, hogy felvételét kéri közéjük, mert ügyvédként szeretné folytatni a pályáját. Nos, akkor hirtelen megváltoztak. Apám hamarosan azt vette észre, hogy régi jó ismerősei zavartan köszöntik, vagy ha meglátják az utcán, átmennek előle a másik oldalra. Apám megértette: elterjedt szakmai körökben, hogy valami baj van vele. Talán hazudik, hogy önként mondott le, valószínűleg elbocsátották, tehát politikailag megbízhatatlan, vagy ha tényleg ő maga hagyta ott a járásbíróságot, akkor nem normális.
A lényeg az volt, hogy régi kollégái úgy döntöttek, hogy apámnak nincs helye közöttük. Mégis váratták. Talán gondot okozott nekik az elutasító válasz megfogalmazása, vagy csak játszottak apámmal? Amíg egyre kevesebb reménnyel várakozott a kamarai válaszra, elhelyezkedett szállító segédmunkásként. Ha valaki megkérdezte, mit dolgozik, azt válaszolta, hogy „lóhelyettes vagyok”. Ügyvéd kollégái az után, miután meglátták kocsit húzni az utcán, végképp elfordultak tőle. Fél év múlva megkapta a kamara elnökétől a felvételi kérelmét hely hiányában elutasító levelet.
Hogyan lehetett mindezt elviselni? Egyik megaláztatás a másik után… Ám volt valami az 1950-es évek légkörében, ami mára szinte teljesen eltűnt: az akkori rendszerváltás veszteseinek csendes szolidaritása. Mindenki azonnal tudatta a másikkal, ha alkalmi munka lehetőségre bukkant, vagy új áru érkezett a Hatósági húsboltba, ahol mi is vásároltunk éveken át. A „rendes” húsboltokba nem volt érdemes járni, mert méregdrágán adták az Argentínából behozott, tömbökbe fagyasztott marhahúst, amelyen kívül semmit sem lehetett kapni. A zsírból készült Rákosi szobor a kirakatban nem legenda volt, magam is láttam ilyet. Ha azonban belépett az ember a teljesen üres boltba, és zsírt kért, „csak az van odakint, de az nem eladó”, mondta sajnálkozva a boltos. A sorstársak kisegítették egymást liszttel, cukorral, gyümölccsel, mikor mivel. És nem utolsó sorban lelki támaszt nyújtottak egymásnak.
Éjszakai autók
A lelki támaszra talán még nagyobb szükség volt, mint bármi másra. Rokonságunkból tünedeztek el a férfiak. Az 1950-es évekről szólva ma már szinte közhelyszámba megy a lefüggönyzött fekete autó és a csengőfrász említése. A gyakori emlegetés azonban megfosztja a jelenséget tébolyító voltától, a korszak irracionálisan sötét képét mintegy világosabbá hamisítja. Pedig a sötétség a lelkünkbe is belopózott. Alapérzésünkké vált a rettegés.
1952-ben két nagybátyámat vitték el, Bogdásai Sanyi bácsit, és Sellyei Sándor bácsit. Édesanyám családjában a fiúkat gyakran hívták Sándornak, a lányokat pedig Juliannának. Ősi ormánysági család voltunk, mindenki a lakóhelyéről kapta a családon belül használatos nevét. A Bogdásai Sanyi bácsi, Kákicsi Juliska néni, Vejti Juliska néni, Sellyei Sándor bácsi nevekről gyermekkoromban azt hittem, hogy ez a viselőjük valódi neve. Meglepődtem, amikor megtudtam, hogy igazából Varga, Szabó, Soós, Hegedűs a nevük.
Állami Áruház
Erről a két szóról ha valami egyáltalán eszébe jut a mai embernek, akkor egy szocialista tanmese film, Latabár Kálmánnal a főszerepben. A valóság, természetesen, korántsem volt olyan kedélyes, mint a filmvígjátékban.
A pécsi Állami Áruházban, amely a város közepén, a Kossuth Lajos utca elején volt, a kirakatban „Kulákok rejtegették” felirattal élelmiszerek voltak kitéve az éhező emberek ingerlésére, hogy az éhség dühe ne a hatalmat bitorlókra, hanem az általuk üldözött gazdákra irányuljon, akiket az önkény a nagy Szovjetből érkezett műszóval „kulák”-nak bélyegzett, azaz kizsákmányoló gazdálkodónak, aki bűnös módon még másoknak is ad munkát a földjén.
A kiéheztetett országban az élelmiszert termelő réteg lett a felszámolásra ítélt, ami olyan abszurdum, amelyet csak falut sohasem látott, földközelben sohasem volt gazemberek tehettek meg a dolgos falusiakkal.
Napirenden volt a földeken gazdálkodók zaklatása, a vagyonukból való kiforgatás, hamis vádak alapján történő letartóztatásuk, majd koncepciós perben való elítélésük, ami börtönt, kényszermunkát, a legszélsőségesebb esetekben halált jelentett. Nagy port vert fel annak idején Baranyában az egyik per, amikor egy módos gazda szénakazlában az ávósok elrejtettek egy pisztolyt. Hiába szólt minden a gazda ártatlansága mellett, az ítélet már akkor megvolt, amikor őt szemelték ki az elrettentésre: így jár, aki ellenszegül a párt és a ’népi demokrácia’ akaratával, azaz nem adja le azt a terményét is, ami nincs, találnak ellene olyan súlyos vádat, amiért halál jár. A gazdát kivégezték.
Akkor is tudtuk, ma is tudjuk, hogy voltak bírák, akik meghozták ezeket az ítéleteket, és voltak fegyőrök, akik felügyeltek a fogvatartottakra, és kínozták, megalázták, rokkanttá tették őket, és volt hóhér, aki meghúzta a kötelet. A valódi bűnözőknek hajuk szála se görbült. Manapság sokszor hallani arról, hogy a megnövekedett bűnözés miatt vissza kellene állítani a halálbüntetést. Akik ezt akarják, nem tudják, mit követelnek.
Senki nem emlékszik már az ártatlanul kivégzettekre? Talán olykor-olykor még felidéződnek a politikusok, lelkipásztorok, szerzetesek és más neves személyek ellen hozott ítéletek, de az egyszerű emberek egyszeri életének kioltása feledésbe merült. Ahol halálbüntetés van, senki sem lehet biztonságban – szándéktalanul hozott téves ítéletek mindig előfordulhatnak, vagy a demokrácia csorbulásával szándékosan, tömegével is születhetek halálos ítéletek. A rehabilitálás szó ebben az esetben fából vaskarika. Hogyan lehetne visszahelyezni eredeti jogaiba azt, akitől elvették az életét?
De még azt sem lehet ténylegesen rehabilitálni, akitől az egészségét vették el.
Árpavetés
Bogdásai Sanyi bácsi nagybátyámat megnyomorították a kényszermunka táborban. Két és fél évre ítélték, szabotázsért. Az volt a „bűne”, hogy nem vetette el az árpát a vetés idején egy hétig szakadó esőben.
Sanyi bácsi rendkívül jó vágású ember volt, magas, karcsú, vállas. A természetét tekintve pedig szorgalmas, mint mindenki a családunkban, emellett jó humorú és barátságos. Amikor perbe fogták, harminchét éves volt, két gyermekes családapa. Amikor hazajött a két és fél éves kényszermunka után, ötvennek látszott, a háta meggörnyedt, csak bottal tudott járni. Anyai ági rokonságomban mindenki nehéz munkához szokott földműves vagy iparos volt – a nagyapám a kihalt vízimolnár mesterséget űzte –, Sanyi bátyám kisgyermekkora óta dolgozott, s olyan szorgalmas volt, hogy egyre növelte birtokát, 15-ről 30 holdra, hogy annyit tudjon majd hagyni egyenként a fiaira, amennyit egyedül ő örökölt. A megfeszített munka tehát természetes dolog volt számára. A népgyilkosok azonban a végsőkig kihasználták őt is, mint a többi rabot. Nem kellett mesélnie, elég volt csak annyit mondania, amennyit szabad volt, hiszen azt is megparancsolták nekik, hogy nem beszélhetnek arról, ami velük történt. Sanyi bácsinak nem is kellett beszélnie, a külseje önmagáért beszélt. A púpos hát, az elferdült gerincoszlop, mind arról beszélt, hogy mázsás zsákokat cipelt nap mint nap, pihenés nélkül… Az ő súlya pedig – volt vagy 50 kiló –, mutatta, hogy milyen koszton „éltek” a magyar gulág foglyai.
A cséplőgép
Sellyei Sándor bácsi ezermester volt. Mindenhez értett, és alkotó szelleme arra sarkallta, hogy újabb és újabb találmányokkal rukkoljon elő. Sose vett gépeket, hanem úgy csinálta őket. Földre gyűjtött, mert az volt a véleménye, hogy „földet kell venni, azt nem tudják lerombolni a bombák, és ha belécsap a ’ménkű’, az se árt neki.” Hát, az nem is ártott, de a kommunizmus rosszabbnak bizonyult a bombáknál és a mennykőnél, mert Sándor bácsitól az utolsó barázdáig elvették a földjét, és vagyonos emberből egy pillanat alatt földönfutót csináltak.
Sellyei Sándor bácsi és a felesége, Mariska néni, (nagyanyám testvére) Pécs peremére költöztek, az ugyancsak otthontalanná tett Bogdásai Sanyi bácsiék közelébe. Egy szoba-konyhás komfort nélküli viskóba kényszerültek felnőtt leányukkal. Ott kellett hagyniuk a sellyei házat, amiért évekig dolgoztak, a megálmodott és megtervezett, majd megvalósított gépparkot, azaz mindent, ami az életüket jelentette. A géppark egy része az államosításig idősebbik fia, ifjabb Sándor nevén volt, aki segédkezett a gépek elkészítésében, sőt, mivel idővel okleveles mérnök lett, maga is tervezett gépeket. Így készített el, vesztére, egy cséplőgépet is. Ezt a cséplőgépet, akárcsak a többi gépet az államosítás után, senki sem tartotta karban, így nem csoda, hogy idővel felmondta a szolgálatot, épp cséplés közben, a munka dandárjában. – Mi lenne más az oka, mint szabotázs? – tették fel a kérdést a mindenütt ellenséget gyanítók. Így azután a bíróságnak csúfolt ítélőszék elé állították ifjabb Sellyei Sándor bácsit, aki másfél év börtönt kapott szabotálásért, amit egy olyan géppel követett el, ami már rég nem volt az ő tulajdona.
Baromfioltás
Rokonainkkal gyakran találkoztunk, hol egyikünknél, hol másikunknál tartottunk összejövetelt. Amíg a férfiak raboskodtak, természetszerűleg az asszonyok végeztek minden munkát, a pénzkeresőt is, ha adódott. Apámat, aki gyakorlatilag „kiesett a rendszerből”, legalább nem tudták perbe fogni. Ő volt az egyedüli férfi a csapatban. Szüleim bármilyen fizikai munkát elvállaltak. Az egyikre jól emlékszem, ez volt a baromfioltás. Egyik nagynéném hozta a hírt, hogy jöhetnek a többiek is, van még néhány hely. Ő már bekerült a csapatba, mégpedig ‘oltó’-nak. Büszkén mondta: az intelligenseket oltónak osztják be, ők 40 fillért kapnak egy baromfiért, a többieket ‘fogó’-nak, ők 20 fillért kapnak, és már csak fogó hely van. “Nekem nem tetszik ez a csirkefogóság”, viccelődött apám, mire nagynéném nyomatékosan kijelentette, hogy oltónak csak az intelligenseket veszik fel. Rajta is maradt nagynénémen az “intelligens asszony” elnevezés, amit kissé szomorkásan mondtak a többiek, mert a szolidaritás falának első repedéseként értékelték a nagynéni megnyilvánulását.
A megőrzött méltóság
Apám kedvenc írója Márai Sándor volt. Több jegyzetfüzetbe írt ki Márai idézeteket. Íme az egyik az Ég és földből: „Az igazi tragédia nem az, amikor a végzet kényszerít egy embert, hogy meghaljon valamiért. Az igazi tragédia, mikor nincs módunk élni valamiért, amit nagynak, igaznak és becsesnek ismertünk meg. Ez a legszörnyűbb végzet. S ebbe csakugyan bele kell halni.”
Vajon mennyire volt igaz rá ez az életérzés? Valószínűleg néha elfogta a kétségbeesés, de reménykedett, nem lett belőle élőhalott. Amikor azt hallom, hogy Márai volt az utolsó polgár, szeretnék közbeszólni, hogy volt egy társa, az édesapám.
Apám nem volt hajlandó lemondani a polgári értelemben vett jó megjelenésről. Inkább kifordíttatta Crombie kabátját, mintsem lódent húzott volna. Öltönyt viselt és inget nyakkendővel. A kalap helyett sem vett micisapkát. Mindig vele volt sétapálcája, ami valójában mozgás-segítő bot volt, mert apám nehezen járt.
Felüdülés volt számomra – és minden bizonnyal számára is – a vasárnap délelőtt, amikor átsétáltunk a sétatéren, megnéztük a vízesést, aztán bementünk a Székesegyházba, ahol amíg Apám imádkozott, én nézelődtem, a misztikus félhomályban és tömjénillatban ha felnéztem a magasba, mintha a közelítő mennyországot láttam volna, ami szép is volt, meg félelmetes is. (Később, amikor döntenem kellett, hogy konfirmandus legyek vagy első áldozó, azaz hogy melyik vallást akarom követni, nagy súllyal esett a latba, hogy a református templomba, ahova nagy ünnepeken elvitt édesanyám, besütött a nap, és tiszta fehér falak barátságosan ragyogtak.)
A Székesegyházból kijövet elsétáltunk a Nádor kávéházig, ahol vasárnapi törzsvendégek voltunk. A Nádor kávéház a Széchenyi téren volt, hatalmas ablakai a térre néztek. Mindig az ablak mellé ültünk, egymással szemben. Apám egy szimplát rendelt, nekem meg ‘buborékos vizet’, ennyire futotta a pénztárcájából, ha jól emlékszem 80 fillér volt a szimpla, a buborékos víz, azaz a szódavíz 20 fillér, s ez még az akkori árak mellett sem volt sok, 1 forint luxust megengedhettünk magunknak vasárnaponként. Nagyon szerettem ezeket a délelőttöket. Néztem a karnyújtásnyira levő Belvárosi templomot, amit hajdan a megszálló törökök építettek dzsáminak, ezzel téve át a város főterét a Székesegyház elől a mai Széchenyi térre. A tér közepén magasodott a Szentháromság szobor, a Hunyady szobrot csak később emelték. A túloldalon a Megyeháza (akkor már Megyei Tanács) épületét láttam, kissé följebb a volt Ciszterci Gimnáziumot, ahol apám nyolc évig tanult, az érettségiig. Vajon mi járhatott az eszébe, miközben fekete szipkájába tette a Kossuth cigarettát, és szertartásosan rágyújtott? Nem sokat beszélt magától, de ha kérdeztem, szívesen válaszolt. Fél 12-kor haza indultunk, mert minden vasárnap pontban délben ebédeltünk.
Anyám énekel
Soha nem találkoztam senki mással, akinek olyan természetes jókedve lett volna, bármilyen körülmények között, mint anyámnak. Rengeteget énekelt. Többszáz éneket tudott, népdalokat, zsoltárokat, dícséreteket. Önmaga és a mi biztatásunkra gyakran elénekelte kedves dícséretét: “Ki Istenének átad mindent, bizalmát csak belé veti, azt csudaképpen őrzi itt lent, ínség, baj közt is élteti. Ki mindent szent kezébe tett, az nem fövényre épített.” Aztán ha segítségre volt szüksége Istentől – és az bizony gyakran volt – felcsendült a “Perelj Uram, perlőimmel, harcolj én ellenségimmel!”
Máskor népdalokat énekelt. Kedvence volt A csitári hegyek alatt. Volt egy ének, ami nekem különösen tetszett, ma is emlékszem rá, mint ahogyan a sok-sok népdalra, amit tőle tanultam. “Két fa között kisütött a holdvilág, olyan vagy te, mint a pipitérvirág. Fele fehér, fele sárga fele-felemás, megöl engem a sok keserű sírás”. Ahogyan anyám énekelte, semmi kétségem nem lehetett, hogy mindjárt megöli a sok keserű sírás, de ugyanakkor tudtam, hogy ez csak ének, s a benne foglalt szövegnek körülbelül annyi az esélye a megvalósulásra, mint amikor anyám azt mondja, ha bosszúság éri, hogy “mindjárt megüt a guta”, vagy “mindjárt felrobbanok”. Így aztán nyugodtan, gyönyörűséggel hallgattam az éneklését.
1953
Miközben így teltek-múltak az évek, végülis megvoltunk a saját kis világunkban, a szüleimnek nem hiányoztak a társadalomban benne élők Szabad Nép félórái, a különböző okokból összehívott röpgyűlések, nagygyűlések, kommunista műszakok.
Elérkezett az 1953-as év. Március eleje volt, amikor egy este arra lettem figyelmes, hogy a szüleim feszülten hallgatják a rádiót. A hír, amit beolvastak, arról szólt, hogy Sztálin elvtárs súlyos beteg, agyvérzést kapott, és megbénult. Az orvosai mindent megtesznek a megmentéséért. Haldoklik a vén… – kezdte apám a kommentálást, de anyám közbeszólt: Nicht vor dem Kind! És németül folytatták a beszélgetést. Ez volt a szokásuk, valahányszor azt akarták, hogy ne értsem, miről beszélnek. Ezzel jó időre elültették bennem az ellenszenvet a német nyelv iránt: számomra sokáig a szüleim titkos nyelve maradt, amelyre csak azért van szükség, hogy a nagyok kizárjanak a társalgásból.
Március 6-án (a dátumot később jegyeztem meg) reggel arra ébredtünk, hogy a rádió Sztálin halálhírét közli. A szüleim nem mutattak semmilyen emóciót. Mint azt hamarosan megtudtam, attól tartottak, hogy netán elmondom az óvodában, amit otthon hallottam.
Hétfőn, a temetés napján az óvodában megemlékezést tartottak, és a végén mindenki kapott egy képet a generalisszimuszról. Nagy boldogan vittem haza. Elhatároztam, hogy meglepem a szüleimet. Mindig szerettem barkácsolni, tudtam, hol a szög, a kalapács.
Otthon úgy tanultam, hogy Jézus volt a legjobb bácsi a világon. Hatalmas képe szüleim ágya fölött függött a hálószobában. Az óvodában pedig megtudtam, hogy Sztálin volt a legjobb bácsi a világon. Kiszögeztem tehát Sztálin képét a Jézusé mellé. Behívtam anyámat, hogy eldicsekedjem „művemmel”:
– Idenézz, anyu, itt a két legjobb bácsi a világon!
– Veszed le innen azonnal ezt az ocsmányságot! – Kiáltotta anyám, olyan dühösen, hogy megrémültem. Szikrázott a szeme, karját a magasba emelte, megijedtem, hogy megüt, pedig sose tett ilyet, de csak a Sztálin-képre csapott le, és letépte.
– Miért? – kérdeztem sértődött hangon, és várakozó tekintettel néztem rá. Anyám két kézzel gyűrte a képet, ami ílymódon labdává formálódott, aztán a labdát kihajította az előszobába, ahol macskáink rávetették magukat, és pillanatok alatt miszlikre szaggatták.
– Miért?! Mert mi kívülállók vagyunk – mondta édesanyám. ’Kívülállók’. Soha azelőtt nem hallottam ezt a szót. Mégis tökéletesen megérteni véltem. Hogy van a nagy-világ, amelybe mi nem tartozunk bele, és van a mi kis-világunk, kívül azon, itt, a Madách Imre utca 17-ben.
Epilógus
Kálváriánk tovább folytatódott. Apám több foglalkozást is űzött, miközben folyamatosan pályázott az ügyvédi kamarai tagságra. Kérelmét 1953 végén végleg elutasították azzal, hogy mivel öt évig nem gyakorolta sem az ügyvédi, sem a bírói hivatását, elvesztette érvényességét az ügyvédi és bírói vizsgája. Ekkor apám vasakarattal nekivágott a tanulásnak, és 1955-ben újra letette a vizsgákat. Közben kiürült a házunk, el kellett adnunk még a bútorokat is. Csak a legszükségesebbeket tarthattuk meg.
Apám 1956. április 12-én léphetett ügyvédként a tárgyalóterembe. Pécsett továbbra sem adtak helyet számára, ellenben meghívta Barcsra az a két zsidó ügyvéd barátja, akikkel szolidáris volt az üldöztetés idején. Ahogyan Adyt idézve mondták: apám ember volt az embertelenségben. A nevük: dr. Fuksz Ferenc és dr. Herczeg Ferenc, mindkettejüket még volt szerencsém személyesen ismerni. A „jótett helyébe jót várj” mesebeli fordulata nagyon jól esett apámnak. Továbbra is Pécsett laktunk, ő járt el Barcsra, vasárnap kivételével minden nap (akkoriban még nem volt szabad szombat). Naponta 120 kilométert utazott. Hajnali 5-kor kelt, a vonat 6 óra 20 perckor indult. Este 8-ra ért haza, napról napra fáradtabban. A vasárnapokat átaludta.
Anyám csak 1958-ban kapott állást, de nem fordítóit, amilyenre vágyott, csak adminisztrátorit. Minden nap sírva jött haza, lelkileg kifárasztotta a monoton iktatói munka.
Én pedig szorongva nyitottam be reggelente a hálószobájukba megnézni, vajon élnek-e még? Hála Istennek, éltek, és sikerült felnevelniük.
Amikor lelkészként először mentem fel a budapesti Kálvin téri templom szószékére, apám már nem lehetett ott. A vitézzé avatásomat sem érte meg, 1976-ban szívinfarktusban elhunyt. Édesanyám ott volt az istentiszteleten, és nem a bánattól könnyezett. Később, valahány gyülekezetben szolgáltam, ha még netán nem tudták volna a hívek, mindig megtanítottam a 274. dicséretet, amely így kezdődik: „Ki Istenének átad mindent, bizalmát csak belé veti…”
