Ólomcukor

(Részlet)

Lajtai nyitva hagyta a rendelő ajtaját, Péter benéz, a lány a kanapén fekszik, a jobb oldalára fordulva, bal karja lelóg, sűrű szőke haja eltakarja az arcát. Sovány testén farmernadrág és rövid ujjú póló, be kellene takarni, nehogy még megfázzon nekem, Péter kivesz a szekrényből egy takarót, mindig tart itt tisztát, hátha szükség lesz rá, Istenem, hányan pihentek már ezen a kanapén!

A szekrényajtó megnyikordul, a lány felriad.

         – Hol vagyunk, Béni? – kérdezi.

Álmos a hangja, gondolja Péter, milyen is lehetne, de különös, mintha hallottam volna már ezt a hangot, valamikor régen, biztosan képzelődöm, sose találkoztam ezzel a Komlódi Dórával.

         – Béni elment, rám bízta magát – feleli Péter –, a barátja vagyok, orvos. Kér takarót, vagy felülne inkább?

         – Mindegy – mondja a lány. Péter, karján a pléddel egészen közel megy a kanapéhoz, akkor betakarom, jó? A lány bólint, nem mozdul a teste, csak a haját simítja ki az arcából. Péter ránéz, kezéből kiesik a takaró, mindketten döbbenten merednek a másikra.

– Rozika?

– Peti? – kérdezik szinte egyszerre.

Aztán elhallgatnak, és jó ideig egyikük sem töri meg a csendet. Rozi becsukja a szemét, Péter nézi a számára valamikor oly kedves arcot, amelyet több mint másfél évtizeden át igyekezett elfelejteni, és most itt van előtte, alig változott, csak ez a szőkített, szalmaszerű, száraz haj, ami keretezi, idegen, diszharmonikus, a világosbarna illett Rozihoz, az volt a természetes színe, hozzá tartozott az egyéniségéhez. Kibontva hordta, derékig ért, jó volt simogatni. Én szöghajú szépségem, amikor először mondta ezt neki, Rozi kikérte magának, lehet hogy egyenes szálú a hajam, de nem szögegyenes, mit csúfolsz? Mire ő, dehogy csúfollak, a szöghaj világosbarna haj, régiesen szólva. Ne bosszants, mondta a lány, és felugrott, megyek haza! Ő utána kiáltott, holnap várlak ugyanitt. És Rozi eljött másnap is tanulószoba után a Sétatérre, és azt mondta, hihetetlen, de igazad van. Megnéztem az értelmező szótárban. Eztán szólíthatsz szöghajú szépségednek.  Órákig ültünk a padon, mintha hozzánőttünk volna, hosszasan csókolóztunk, már alkonyodott, reméltük, hogy nem jönnek erre a tanárok, én, persze, csak Rozi miatt aggodalmaskodtam, nem akartam kínos helyzetbe hozni. De ő nevetett, tudod, szamarak a tanarak, kit érdekelnek? Hülyéskedtünk, szellemesnek találtuk ezt a szójátékot.

Ma már tudom, hogy az a vidámság, ami az alaptermészetünk részének tűnt, valójában csak addig tartott, ameddig életünk akkori rövid, boldog időszaka, amikor szerelmesek voltunk, amikor több mint egy hónap volt még az érettségi szünetig, kettő az egyetemi felvételiig, s egyikünk sem gondolt arra, hogy hamarosan valami végzetes dolog történik, ami felforgatja az életünket. Ha Rozival épp nem kettesben akartuk tölteni az időt, mindig számíthattunk a társaság többi tagjára, állandóan mentünk valahova, otthon alig láttak bennünket. Júliával és Kiss Edinával, Rozi legjobb barátnőjével négyesben jártunk uszodába, vagy fölmentünk a Tettyére „semmit tenni” ahogyan mondtuk. Az én barátaim, akik az osztálytársaim is voltak, Major Karcsi és Lovas Feri ritkábban jöttek velünk, de szombat esténként ők sem hagyták ki az épp esedékes házibulit vagy a táncos estét a Tavasz Eszpresszóban. A szerda este a Tubes Együttesé volt, ott énekeltünk. Karcsi, Feri és én már nem mutáltunk, tizenhat éves korunkra férfihangunk volt, hőstenor leszel a végén, viccelődött apám.

Rozit az érettségi előtti őszön ismertem meg. Egy esős napon a Petőfi mozi előtt álltunk sorba jegyért Júliával, A kőszívű ember fiait adták, híres film volt, új film, a mi forradalmunkról szól, ezt suttogták róla. Hogyne lettünk volna kíváncsiak rá! Egyszer csak odalépett Júliához Kiss Edina, a nyakába ugrott, megpuszilta:

         – Édes barátném, vegyél már nekem is két jegyet, valahova hátra, de vehetsz magatok mellé is, ha nem zavarunk a jóképű lovagod társaságában!

         – Ő nem a lovagom, bár igazán lovagias fiú, ő az unokatestvérem, de hiszen találkoztatok már, tavaly, nálunk, a születésnapomon – mondta Júlia.

         – Bocs, de akkor még kölyök voltál, azért nem figyeltem fel rád – fordult felém Edina.

         – Meg egyébként is, a Miletics Mikivel voltál elfoglalva, ha jól emlékszem – mondta Júlia. – Kinek lesz a másik jegy? – Kérdezte.

         – Rozinak vagy Mikinek, még nem tudom, amelyikük ráér – felelte Edina.

         Rozi ért rá, így ismertem meg őt. A film után beültünk a mozival szemközti Tavasz Eszpresszóba, amit akkoriban kizárólag fiatalok látogattak. A hely kiváló kuckó volt, szerelmeseknek való, meglehetősen diszkrét esti világítással, dzsessz-zenekarral, amitől az ember akár egy világvárosban is érezhette magát. Hamarosan a törzshelyünk lett.

Azon az első, Rozival közös esténken a Fekete Orfeusz slágerét játszotta a zenekar, a slágernek volt magyar szövege is, fojtott hangon, mint aki érzékire vette a figurát, egy farmeros, hosszú hajú srác búgta a mikrofonba, dalolj, dalolj szívem, ez az éj csak enyém de már holnap azt kérdezem én, hol jársz, van e más, aki hív, új csók, ami átmelegít, tavaszi éjszakán van-e ki rád talál, aki a mennybe száll csókod után?

        – Csak nem tért haza Karády Katalin? – Tréfálkozott Rozi, nevettünk.

        – Hogy tudtad eddig eltitkolni előlem a szépséges barátnődet? – Mondtam kissé szemrehányó hangon az unokahúgomnak. Júlia vállat vont, nem szólt semmit.

         – Persze, csöppet sem voltál se mesterkélt, se ódivatú – mondta később Rozi, néhány hét múlva, amikor már együtt jártunk –, csak annyira, mint egy század eleji gavallér.

Édes volt, amint ezt mondta, két kis gödröcske jelent meg az arcán. Lehetetlen volt nem belészeretnem.

         Rozi még mindig csukva tartja a szemét, nem akarlak látni Szilágyi Péter, fogalmad sincs, mit tettél velem, vagy ha igen, annál rosszabb. A legtöbb ember nosztalgiával emlékszik vissza az első szerelmére, nekem valami szégyenletes dologra kell emlékeznem, ezért inkább letagadom még önmagam előtt is, hogy te voltál az első szerelmem, vagy azt hazudom, hogy a második szerelmem volt az első, téged töröltelek, Peti. 

         Elhoztam a kénesfürdői házunk kulcsát, mondta Péternek, anyám elutazott, nem fogja keresni. Ott tölthetjük a hét végét, és végre… kereste a szavakat, végre spontán szerethetjük egymást. Igen, pontosan így mondta, ilyen körülményesen, ilyen ostobán. Az jó lesz, helyeselt Péter, de ne szóljunk erről senkinek, maradjon a mi titkunk. Én is így gondolom, mondta Rozi. Akkor már másfél éve jártak együtt, és még nem történt meg a nagy esemény, bár ismerték egymás testének minden porcikáját, de Rozi félt, Edina példája elriasztotta, nehogy úgy járjak, mint ő, ezért azt mondta Péternek, hogy majd csak az esküvő után.

A fiú nem tiltakozott. Fiatalon nősült az apja és a nagyapja is, miért ne tehetné ezt ő is, feleségül veszem az első szerelmemet, amint egyetemista leszek, bejelentem döntésemet a szüleimnek, addig várok türelmesen. De amikor másodjára sem sikerült bejutnia az orvosira, hirtelen megváltozott, valósággal követelőzött, nézd, Rozika, mondta, sose lesz orvos belőlem, jelenleg állásom sincs, ki tudja, mikor nősülhetek, nem maradhat így a kapcsolatunk, ne fosszuk meg magunkat a boldogságtól! S ő beleegyezett.

         – Lám, mégis orvos lett belőled – szólal meg Rozi. Kinyitja a szemét –, ráadásul  fővárosi nagymenő, ahogy látom

         – Ne tévesszen meg a látszat! – mondja Péter. –  Hozok egy széket, le kell ülnöm pár percre, mert elgyengültem a meglepetéstől. Te itt! Most mondjam azt, hogy ez nem lehet igaz? Pedig bármennyire banális, ezt kell mondanom. Hány éve is, hogy nem találkoztunk?

         – Tizenhét – feleli Rozi, emlékezned kellene, én sosem felejtem el azt a napot, 1966 június 24-én hagytál el, egy árva szó nélkül, péntek volt, forróság… Totál kikészültem, azaz kikészítettél!

Péter pontosan tudja a dátumot, jól emlékszik arra a napra, hogyne emlékeznék, zavarában kérdezte Rozit, védekeznie kellett valahogy a rátörő emlékek ellen, időt akart nyerni, vagy maga sem tudja, talán abban reménykedett, hogy a lány elvicceli, de nem, ezt nem úszhatja meg, hiába a tizenhét év haladék, most eljött az ideje… minek is… a számadásnak, a bocsánatkérésnek?

         – Rozika… vagy szólítsalak inkább Dórának? Nevet változtattál?

– Nem, a Dóra csak az írói nevem, a polgári nevem még mindig a régi, de ez most nem érdekes. Neked a te édes kis Rozikád voltam, a szöghajú szépséged, aztán hirtelen elhagyott szerencsétlent csináltál belőlem, akit arra sem méltattál, hogy… , nem, nem akarok előtted sírni – mondja Rozi.

– Hidd el, nem azt és nem úgy akartam… Megmagyarázom –, hebegi Péter.

         – Enyhén szólva, elkéstél a magyarázattal – mondja Rozi –, te hidd el, hogy eszem ágában sincs újra átélni azt a fájdalmat, amit te okoztál nekem. Látom, jól élsz, veled minden rendben, doktor úr lettél, olyan barátaid vannak, mint a gazember Lajtai Béni, elég ennyi belőled, kérlek,  hazamegyek.

         – Vérnyomás mérés után, talán. De inkább maradj, kérlek! Nagyon szégyellem magam a fiatalkori viselkedésem miatt, és megdöbbentő, hogy éppen ma kell veled és a bűnömmel szembesülnöm, Isten tudja, miért ma kell ennek történnie, amikor egyébként is szörnyű napom van.

         – Megnyugtató, hogy nemcsak nekem lehetnek szörnyű napjaim… képzeld, én ma meg akartam halni.

         – Tudom, mondta Lajtai Béni, azért hozott el hozzám, pszichiáter vagyok, kérte, hogy legyek a segítségedre!

         – Ó, az az álszent rohadék!

         – Ki neked az az ember?

         – Aki tönkretette az életemet, persze, csak te utánad, drágalátos első szerelmem! – Rozi hangja természetellenesen cseng, mesterkélten magas, a banális tirádáért szégyelli magát, elhallgat. És Bolivár, gondolja, ő nem tartozik ebbe a sorba? Gáborról nem is beszélve! Csupa elcseszett kapcsolat, mi lett belőlem, és még megdöglenem sem sikerül. Péterrel kezdődött minden szarság, a női mivoltom leértékelése, üvöltöznöm kellene ezzel a hamis pofával, nem udvariaskodni. Nézi a férfit, amint közeledik felé, alig változott, még most is karcsú, jóképű, irigyelték tőlem a lányok, amikor együtt jártunk, mázlid van, hogy kölcsönös a dolog, mondta Kiss Edina. Szép kis mázli, mondtam volna neki, amikor Peti szakított velem, de Edina addigra már csak a saját gondjával törődött, meg se kérdezte, mi van velünk. Igen, üvöltenem kellene, de nem teszem, mert legyengített a mai nap, a haragom pedig már rég elmúlt, mikor is?

         – Itt a vérnyomásmérő – mondja Péter – légy szíves, ülj föl! – Milyen vékony a karod, lóg rajta a bőr, alig tudom megmérni a vérnyomásod, lecsúszik a mérő.

         – Akkor ne erőlködj, hagyj békén, nekem már úgyis mindegy, gyakorolj máson! – Tiltakozik Rozi.

         – Miket beszélsz –, méltatlankodik Péter –, mindjárt kész leszünk, csak hallgass egy kicsit, hagyd dorombolni a kismacskát, próbál viccelni.

         A vérnyomásmérő hangja inkább egy öreg kandúr morgására hasonlít, de Rozi mintha elmosolyodna, Péter ezt örömmel konstatálja, ha már muszáj beszélnie Rozival, és nyilvánvalóan most nem úszhatja meg, akkor legalább ne ellenséges hangot üssön meg a lány. Próbálja semleges témára terelni a figyelmét, mintha Rozi érdeklődve nézné az újszerű vérnyomásmérőt.

         – Digitális, az NDK-ból hoztam, igen precíz készülék. –  Rendben –, mondja –, százharminc per hetvennyolc a vérnyomásod, ideális.

         – Hát akkor, köszönöm a hozzám való jóindulatát, főorvos úr, vagy mi a titulusa, netán professzor úr, a honorárium igényét nyújtsa be Lajtai Béninek, nekem pedig nyújtsa a kabátomat, és hívjon taxit! – Mondja Rozi.

         – Kabátod nem volt, számla pedig nem lesz, hallgass meg! – Kéri Péter. – Minden, amit itt látsz, üres díszlet, a feleségemet elszerette egy alanyi költő, civilben objektív szociológus a ficsúr, én az öngyilkosság helyett a kivándorláson dolgozom. Már nem rendelek, sőt, nem is rendelhetek, nincs már engedélyem, de ezt Lajtai nem tudhatta, vagy ha tudta, nem érdekelte, szóval, ha maradsz, nem úgy beszélgetünk, mint orvos és páciens, hanem mint régi barátok, szerelmesek, földik, válassz, rajtad múlik.

         – Hogyan bízzam benned? – Csattan föl Rozi. – Ha nem orvosként vagy jelen, akkor mindazt, amit mondok, elpletykálod Lajtainak, aki ugyebár a barátod…

         – Félreértettél, nem a barátom, alig ismerem, magáztalak téged, mert nem láttam az arcodat, nem tudtam, hogy te vagy a szőke hajzuhatag alatt, azért mondtam úgy, hogy ’a barátja vagyok’ az ön barátja, azaz a tied, érted már? – Magyarázza Péter.

         – Szóval, ez amolyan bizalom erősítő duma volt… – Mondja Rozi.

         – Valami olyasmi –, mondja megadóan Péter –, s ha ’66-ban el is vesztettem a bizalmadat, most más a helyzet. Semmi szerelem, semmi szex, csak beszélgetünk. Elmondjuk egymásnak, mi történt velünk azóta.

         Rozi felkiált:

         – Semmi szerelem, semmi szex? Ezt a műsort már ismerem, ezért nem kell maradnom, inkább áruld el, honnan ismered Lajtait?

         – Hallottál már a Szabad Gondolatok Egyeteméről? – Kérdezi Péter.

         – Ki nem? Sértegetni akarsz? Tájékozatlannak tartasz?

         – Tapintatlan kérdés volt, ne haragudj, furcsa még nekem, hogy újságíró vagy, nem kapcsoltam, szóval, egy Szabad Gondolatos összejövetelen ismertem meg.

         – Micsoda?! Mit keres ott ez a szemét?

         – Kölcsön adja a lakását. Néha nála találkoznak a tagok, a Böszörményi úton. Ő ilyenkor elmegy hazulról, mert azt mondja, az állásával játszana, ha belekeveredne a mozgalomba. Én csak egyszer voltam ott, akkor a feleségem leendő férje bemutatott minket egymásnak, adtam neki egy névjegyet, azóta küldött néhány beteget, de személyesen csak téged hozott ide.

         – Ó, az aljas! Nyilván rátok van állítva, ti naiv kölykök! Nem is ott lakik, hanem a Lenin körúton, közel a Majakovszkij utcához. Ezt biztosan tudom.