Kazohiniától Atlantiszig
Szathmári Sándor és utópiái
„Az író vállalkozás. Öröklött képességei: az alkat; gyermekkorának emlékezetnépesítő élményei: a szülőföld; az átvett tradíciók kényszere: a nemzet; a szellemét termékenyítő áramlatok: a kor akarnak művé öröködni és hatni benne.” Ezt Németh László Móricz Zsigmondra vonatkozatva írta, de tulajdonképpen minden íróra érvényes. Szathmárit öröklött képességei: a már kisgyermekkorában megmutatkozó rendkívüli matematikai tehetsége, majd idővel fizika-, kémia-, és technika tudása, s minden egzakt tudomány iránti érdeklődése a mérnöki pálya felé vonzották. Gyenge testalkata, végigbetegeskedett gyermekkora, amellyel amint egyszer megjegyezte, egy évszázad minden bűnét levezekelte, a sok költözködés okozta létbizonytalanság a szülőföld hiányát jelentette számára, s amikor végre hazájának kezdte érezni Lugost, a trianoni döntés végleg gyökértelenné tette. Szathmárit csillapíthatatlan szellemi éhsége mentette meg a csillapíthatatlan testi éhség okozta halállal fenyegető csüggedéstől. A szellemi éhségre ugyanis számos elérhető táplálékot tudott szerezni. Ezeket, mondhatni, válogatás nélkül habzsolta. A gyermek- és ifjúkorát meghatározó szenvedés sorozat olyan testi és lelki megterhelést jelentett számára, amelynek eredménye egy különc, a saját véleménye szerint is abszurd személyiség lett. „Az én felfogásom és hajlamaim mindig távol voltak a környezet kilencvenkilenc százalékától, és egész életemben magános szigetet jelentettem.”[1]
A társadalmi kérdések egyetemista korától kezdve érdekelték. Amikor megkezdte Budapesten a tanulmányait, már folyt az I. világháború, hamarosan jött a forradalom és a kommün, majd jött a forradalom és a kommün, majd Magyarország trianoni tragédiája, ami az ő személyes életét is derékba törte. Igaz, hogy nem készült írónak, de húsz éves korától folyamatosan írt színpadi jeleneteket, majd előadás szövegeket, politikai, közgazdasági cikkeket, eszmefuttatásokat.
Melyek voltak azok a hatások, amelyek az írói pályára felkészítették? Talán könnyebb lenne felsorolni, hogy mi nem hatott rá. Minél több Szathmári-kéziratot sikerült kézbe vennem, annál több egymástól igen eltérő hatásra bukkantam, amelyeket maga az író osztott fel különböző korszakaiban – önmaga, illetve az őt körülvevő társadalmi közeg számára – vállalhatókra és vállalhatatlanokra. Mindig vállalható maradt Zamenhof és az eszperantó nyelv, Karinthy Frigyes és életműve, Jézus, mint a szegények megváltója, így, ebben a fontossági sorrendben. Szabó Dezső, a nem utánozható példakép egy, Szathmári számára kiábrándító személyes találkozás után vált nem vállalhatóvá. A fiatal korában meghatározó keresztényszocialista eszmét a negyvenedik évéhez közeledve felváltotta a marxista ideológia, ami a II. világháború előtt nyíltan vállalhatatlan volt, azonban 1945 után új pozíciót kapott, ugyanakkor vállalhatatlanná vált az antiszemitizmus, ami sajnálatos módon jelen volt az 1920-1930-as években Békéssy Sándor álnéven publikált újságcikkeiben.
Íróvá válását megelőzően Szathmári megpróbálta másokkal elfogadtatni az általa elképzelt ’egysíkú, homogén társadalom’ ideáját, és igyekezett követőket találni. Nem sikerült, pedig minden fórumot felhasznált eszméi terjesztésére, illetve amely fórumokon az ő elképzeléseit, vagy legalábbis azokhoz hasonlókat vélt felismerni, oda csatlakozott, reménykedve, hogy részt vehet eszméinek a gyakorlatba történő átültetésében, sőt, élére állhat egy, a megvalósulásukat elősegítő mozgalomnak, ez azonban politikai melléfogásokat eredményezett. Íróként a kazo fogalmába sűrítette az igazságos társadalomról vallott eszméi lényegét.
A Hiába Jövő-kötetének utószavában (Még nehány felesleges szó) a keresztényszocialista Szathmári nyilatkozik meg: „Az emberi tökéletességet már egyszer kifejezte valaki: szeresd felebarátodat, mint önmagadat. Ebben benne volt a teljes anyagi egyenlőség, egyforma érvényesülés, béke, szabadság, fesztelen pihenés, igazmondás, becsületesség, életbiztonság. Ennél mindenre kiterjedőbb életszabályt soha többé nem alkottak.”
Újra és újra feltűnik a radikálisan gondolkodó Szathmárinál a munka alapú társadalom kívánalma, ami korántsem fasiszta gyökerű gondolat, amint azt ma sokszor tévesen állítják, hanem a Rerum novarum-ból, az első római katolikus szociális enciklikából eredeztethető, amelyet XIII. Leó pápa adott ki 1891-ben.
Szathmári, mint minden megnyilvánulásában, keresztényszocialistaként is radikális lett. B. Bernát István írja a radikális keresztényszocialistákról: „A keresztényszocialisták radikális szárnya a társadalomban a munka uralmát látta kívánatosnak. Az általuk elgondolt társadalomban a munka, szorgalom, tehetség révén érvényesülhetnek az emberek. Az érvényesülés, a jogok keretét a „mindenki egyért és egy mindenkiért” elve, a szolidaritás eszméje határozza meg. S mindezek mögött, mint egy átfogó és végső eszmeként a krisztusi szeretet és megértés mindenkit szükségképpen átható erkölcsi parancsa állt. Éppen ezért az államnak kisebb jelentőséget tulajdonítottak, mivel a krisztusi szeretet révén nem csupán a túlzó vagyoni különbségek (s ezzel járó osztályharc) szüntethetők meg, hanem ez a szeretet biztosítja az egymásért és önmagáért dolgozó egyének organikus egységét és harmóniáját. Ezáltal megvalósulhat az a szocializmus, »melyet Krisztus hozott a földre«.”[2]
A fiatal Szathmári a mindennapi életben aktív kereszténydemokrata volt. Már említettem, hogy Lugoson a kortársainak szervezett kereszténydemokrata kört,[3] Budapesten pedig közreműködött a CENTRUM fogyasztási szövetkezet megalapításában, amely kereszténydemokrata kezdeményezés volt. A szövetkezeti eszme, sőt maga a ’Centrum’ név is fontos szerepet kap a Hiába trilógiában.
A nemzetek közötti semleges közvetítő nyelv eszméje az Alsókubinban megtapasztalt többnyelvűség óta kísérte Szathmárit. Arra gondolt, hogy felnövekedvén majd kitalál egy ilyen nyelvet, s az megoldja a nyelvi különbözőségekből adódó ellentéteket. Kilenc évesen nem tudhatott arról, hogy tudósok és prófétai hevületű dilettánsok sora fáradozott évszázadokon át a nemzetközi közvetítő nyelv megalkotásával. Arról még kevésbé tudhatott, hogy mindössze párszáz kilométernyire Alsókubintól, Varsóban él az a férfi, akinek alkotása, az eszperantó nyelv nagy ígéret a huszadik századba épp hogy belépett emberiség számára.
Lazar Markovics Zamenhof (későbbi írói nevén Ludoviko Lazaro Zamenhof, vagy L. L. Zamenhof) 1887-ben Doktoro Esperanto[4] álnéven kis füzetet jelentetett meg, benne egy új nyelv, a Lingvo Internacia[5] nyelvtanával. A szerző álnevének második szava hamarosan a nyelv nevévé vált. Maga a nyelv gyorsan terjedt, s épp azokban az években, amikor a gyermek Szathmári Sándor Alsókubinban a világ nyelvi megosztottságának felszámolásán kezdett töprengeni, az eszperantisták megtartották első, majd második világkongresszusukat.[6] Úgy tűnt, hogy az eszperantó betölti majd azt a szerepet, amelyre alkotója szánta.
Ady Endre, aki 1906-ban Párizsban a Quartier Latin-beli Hotel des Balcons-ban lakott, így írt:
„Tanítják a Sorbonne-on, a Saint Cyrben, a Politechnique-on, s más iskolákban. Mi több: tanulni kezdik itt Párizsban már a pincérek is az eszperantót. Hotelemben két napig Génuába utazó angol legények garázdálkodtak, eszperantósak. Első eset volt, hogy eszperantó-lárma miatt nem tudtam aludni. (…) Ők mentek hála Istennek génuai kongresszusukra, de az eszperantó-probléma itt marad. Ez lesz hát okvetlenül az a nemzetközi nyelv, amely lesz? «Simpla, fleksebla, belsona» nyelv az eszperantó. De elég egyszerű-e, elég hajlékony és elég szép zenéjű ?
Ha Magyarországon divat volna az intellektuális kultúra, száz tudós írna erről naponként. Mert a világnyelv-probléma olyan magyar probléma, mint a pinty.(…)
Ötven év múlva a magyar gyereknek úgy kell születnie, hogy legalább angolul, németül, franciául beszéljen, vagy nagy baj lészen. Aztán mindjárt legalább egy szláv nyelvet kell tudnia. Valószínű, hogy japánul is meg kell tanulnia. Nem szólunk arról, hogy az Egyesült Államok angol dialektusának pláne vérében kell lennie. (…)
Az élet egyre komplikáltabb és nehezebb lesz. Nem lesz időnk száz nyelvet tanulni. Gondoskodni kell tehát arról, hogy anyanyelvünk mellett egy közös nyelvvel élhessünk. Hát nem magyar probléma-e a világnyelv? Nem százszor jobban érdekünk ez nekünk, mint a franciáknak? Mellékes, hogy az eszperantó jó, vagy rossz internacionális nyelv. De a cél, a törekvés elevenünkbe vág nekünk, magyaroknak, mint a borotva. Közülünk illenék, hogy kikerüljenek az internacionális nyelv legfanatikusabb apostolai.”[7]
Negyed évszázad elteltével – mintha csak megfogadták volna Ady szavait – valóban a magyarok közül kerültek ki a „legfanatikusabb apostolok” (bár én inkább a legkiválóbb, leghívebb eszperantistáknak nevezném őket), s általuk Magyarország lett a világ eszperantó szellemi központja, itt működött az eszperantó irodalmi körökben ma is legendás hírű „Budapeshta Skolo”[8], amelynek tevékenységét a második világháború kitörése szakította meg. Lelkes irodalmárok megpróbálták újjáéleszteni 1947 és 1949 között, de a két év elteltével a rákosista fordulat után végleg be kellett szüntetni a „zászlóshajó” Literatura Mondo kiadását,s ezzel a Budapesti Iskola is megszűnt.
Az eszperantónak nagy becsülete volt Magyarországon már nem sokkal a nyelv megjelenése után, Ady valószínűleg nem tudott erről. Szentkatolnai Bálint Gábor (1844-1913) nyelvtudós, a nemzetközi nyelv legnevesebb hazai úttörője még élt, amikor Ady az idézett cikkét írta. Szentkatolnai Bálint Gábor nyelvzseni volt, ez indította el tudományos pályáján. Érettségiző diákként már tizenkét nyelven tudott. Idővel legalább húsz nyelven írt, olvasott és beszélt olyan színvonalon, hogy például az athéni egyetemen görögül oktatta az arabot. A keleti nyelvek tekintetében kora legjelentősebb tudósai közé tartozott. Mégis pártolta az eszperantót, olyannyira, hogy ő írta az előszót az első magyarul megjelent eszperantó tankönyvhöz, melynek szerzője Barabás Ábel (1877-1915), író, műfordító és irodalomtörténész volt, aki már 1897-ben kiadta eszperantó tankönyvét. Az ő könyvéből tanult meg eszperantóul Lengyel Pál (1868-1932) nyomdász, aki bekapcsolódott a nemzetközi eszperantista vérkeringésbe, miután saját nyomdát alapított, és éveken át kiadta a Lingvo Internacia (Nemzetközi Nyelv) c. folyóiratot. Szekszárdon négy évig dolgozott, majd Párizsban 1904-től az első világháború kitöréséig, tehát amikor Ady Párizsban megírta Egy magyar problémát, ugyanabban az időben szomszédságában dolgozott az a magyar férfi, aki hazánkat idejekorán bekapcsolta a nemzetközi nyelvi mozgalomba.
Az eszperantó elismertségét tovább fokozta Magyarországon, hogy az 1900-as évek első felében számos író támogatta a nyelv terjesztését.
Rátkai Árpád [9] igen sok új ismeretet közlő tanulmányából megtudhatjuk, hogy „A Nyugat köréhez tartozó írók közül többen a nemzetközi nyelvi mozgalom támogatói voltak, sőt figyelemre méltó szerepet is játszottak a nemzetközi nyelvi mozgalomban. Az irodalomtörténet-írás azonban az erre vonatkozó adatokkal nem tudott mit kezdeni, ezért azokat többnyire figyelmen kívül hagyta, félreértelmezte vagy meghamisította. Csupán Juhász Gyula szerepét ismerjük kielégítően. Ignotus és Babits szerepe döntően feltáratlan, hamisan ábrázolják Karinthynak az eszperantóhoz való viszonyát, és egyik beszédének meghamisított szövege vált ismertté, Kosztolányit pedig tárgyi tévedések és a nemzetközi nyelvvel kapcsolatos elemi ismeretek hiánya miatt alapvetően félreértelmezik. Bár a nemzetközi nyelv mindegyik író életművében csak egy téma a sok közül, vele kapcsolatos ismereteik általában pontosabbak, mint akár a korabeli eszperantisták, akár a későbbi irodalomtörténészek ismeretei. Különösen Ignotus, Kosztolányi és Karinthy életművében bukkantak fel azok a lényeglátó következtetések és megállapítások, amelyekhez alig egy évszázaddal később a nyelvtudomány ezzel foglalkozó ága, az interlingvisztika is eljutott. A nyugatos írók és költők e vonatkozásban egy évszázaddal előzték meg korukat.”[10]
Ki kell emelni a témánk szempontjából fontos, a Karinthy Frigyesre vonatkozó mondatot: „hamisan ábrázolják Karinthynak az eszperantóhoz való viszonyát, és egyik beszédének meghamisított szövege vált ismertté”. Így ír erről Rátkai Árpád:
„A Nemzetközi Pen Club Budapesten tartott kongresszusának záróülésén 1932. május 19-én Karinthy felszólalásának témája kizárólag az eszperantó volt, sőt végül még egy eszperantót támogató határozatot is elfogadtak.
Karinthy francia nyelvű felszólalásának szövege fennmaradt a Pen Club irattárában. Bárdos László fordította magyarra és Kenyeres Zoltán honlapján olvasható. Korábban azonban egy másik, ettől lényegesen eltérő fordítás terjedt el , amely az eszperantó mozgalom történetét alaposan ismerők számára kissé furcsának tűnt. A legszembeötlőbb ellentmondás az volt, hogy Karinthy e változat szerint május 19-én a MOEE elnökeként beszélt a Pen Club kongresszusán, holott az elnök ekkor Mihalik József volt. Igaz, hogy május 31-én tisztújító közgyűlés volt amikor is valóban Karinthy lett az elnök, ám valószínűtlen, hogy ő már két héttel korábban elnöki szerepben tetszelgett volna.
Bárdos fordításának közzétételekor azonban kiderült egy másik szöveghamisítás is, mégpedig egy olyan, amely beleillik az 1905 óta folyó hamisítássorozatba. amelynek része volt az, hogy a nemzetietlenség vádját kerülvén a nemzetközi nyelv kifejezést igyekeztek száműzni. A harmincas évek Magyarországán a nemzetközi szó még gyanúsabb volt, mint 1905-ben. Karinthy is használta a mesterséges nyelv kifejezést, a hamisítvány ezt hangsúlyozza, sőt mintegy felkínálja még a közvetítő nyelv, közlő nyelv, világnyelv kifejezéseket is. Mintegy felhívja a figyelmet arra, hogy bármi jobb a nemzetközinél. Karinthy beszédében pontosítás nélkül hivatkozott egy hatalmas bibliográfiára. Ennek említése a hamisítványból kimaradt, hiszen a mű címe Bibliografio de Internacia Lingvo, azaz a nemzetközi nyelv bibliográfiája. Ez a „nemzetietlen” című alapvető munka azóta is nélkülözhetetlen azok számára, akik az eszperantó korai történetében kívánnak tájékozódni.”[11]
Számunkra most az a fontos, hogy Karinthy Frigyes, Szathmári mestere, ha nem is tudott magas szinten eszperantóul, de élete végéig népszerűsítette a nyelvet, amelyet maga is kifejezetten alkalmasnak talált a magyar nyelvi elszigeteltségből adódó probléma, és a nemzetközi kommunikáció megoldására egyaránt. Nevezetes beszédében többek közt ezt mondta:
„Hölgyeim és Uraim! Rövid leszek, lehetek is, nem kell sokat magyaráznom, olyan ügyben szólalok fel, aminek jelentőségét mindannyian ismerjük. Képpel szólok a képzelethez, érvvel az értelemhez.
A kép itt zajlik le önök előtt, a hangosfilm napjaiban talán nem képzavar többé, ha zajló képről beszélek. Itt vagyunk írók, az Emberi Szó Birodalmának alkotmányozó ülésén, egy olyan ország lelki alattvalói, amelynek polgárait minden közösségnél szorosabb kötelék fűzi egymáshoz: az emberi szó hatalmában való vallásos hit. (…)
Bábel tornya még nem épült fel, de a leomló falak közénk kerültek. Egy fiatal lengyel költővel beszéltem tegnap: egymás nyelvét nem értve, egy harmadik nemzet anyanyelvén dadogtunk (…) Önök azt felelik: tanuljunk nyelveket. Igen ám – de mennyit?
Negyven nyelv képviselői jöttek itt össze. Mindenki egy nyelvet beszél csak igazán, azt, amelynek művésze: a többiben kontár lehet csak. Az élet rövid, ha mindegyiket meg akarjuk tanulni, legjobb esetben Mezzofanti lesz belőlünk, s itt állunk, életünk alkonyán a nagy kérdés előtt, hogy most aztán melyik nyelven mondjuk el az első mondatot, amivel kezdeni akartuk életünk művét.
Önök már tudják, miről akarok beszélni. Két nyelvre van szüksége az emberi beszédnek: egy a nemzet, a család, a művészet, a kifejezés számára és egy a közösség, az emberiség, a világ, a közlés céljait szolgálni. (…) Csak egy mesterséges nyelv lehet a másik, a közvetítő, a közlő, a világnyelv.
Ez a mesterséges nyelv már megszületett, sokan beszélik és értik. Úgy hívják: eszperantó. (…) Javaslatomat két kérésben terjesztem elő.
Annak kivizsgálására, hogy az eszperantó nyelv valóban a legalkalmasabb-e a közlekedésre, a szónak nemcsak közönséges, de művészi értelmében, a Pen Club végeztessen kísérleteket.
Fejezze ki a Pen Club pártoló rokonszenvét az eszperantó mozgalom ama kitűzött céljával kapcsolatban, hogy a világ kereskedelmi, diplomáciai és tudományos szaknyelve az eszperantó legyen.”[12]
Meggyőződésem, hogy Karinthynak ez a beszéde, amelynek nyomán a támogató határozatot a soknemzetiségű írótársaság elfogadta, s a nagy írónak az eszperantóról szóló más írásai, valamint az írónak a magyar eszperantó mozgalomban betöltött szerepe újra felkeltették Szathmári gyermek- és ifjúkori vonzalmát a nemzetközi nyelv iránt. Ezt bizonyítja, hogy hamarosan megint elkezdett eszperantóul tanulni, majd 1934-ben beiratkozott egy munkásművelődési tanfolyamra, amelyet Baranyai Imre[13] neves eszperantó költő vezetett.
Öt nap híján tíz év korkülönbség volt mindössze Karinthy Frigyes és Szathmári Sándor között.[14] Ez az egy évtized különbség azonban generációnyi távolságot jelentett. A Szathmári számára modell értékű Karinthy-művek, az Utazás Faremidóba (1916) és a Capillária (1921) már a fiatal Szathmári alapvető szellemi táplálékai közé tartoztak. „Karinthy az idők folyamában mindig nagyobbnak látszott előttem, mint ahogyan tegnap láttam” – emlékezett vissza Szathmári évtizedek múltán. „Mikor 1917-ben a Faremidot olvastam, abban csak az értelmetlenül háborúskodó emberiség kipellengérezését láttam. Később döbbentem rá, hogy ez a mű voltaképpen az abszolút világszemlélet, tehát független testi adottságaink előítéleteitől, amelyek szépnek látják a rózsát, mert színes, illatosnak érzik, mert a levegőben oldódó olyan olajokat termel, amelyeket testi adottságaink szerint kellemesnek tartunk, értéknek tekintenek bizonyos szerves anyagokat, miket megemészthetünk, értéknek tekintik a nő testét és a győzelmet mások felett. Ugyanígy lassan nőtt szememben óriássá az a novella, amelyben az öngyilkos szerelmes szelleme megjelenik a hűtlen nő ágyánál, és nem érti, miért lett ő öngyilkos.
Hiszen megértettem én ezt akkor, mikor először olvastam is: csak mai biológiai adottságunk láttatja szépnek a „női bájakat”. De nem fogtam fel ennek a Karinthy-szemszögnek abszolút voltát és igazságát, ami tehát egyedül tökéletes, de ami egyben minden szemlélet abszolút fagyhalála is: mikor rájövünk, hogy legtökéletesebb lét a nemlét, és a semmi a legmagasabbrendű szubsztancia. Én eddig a határig sose mertem elmenni. . (…) Szóval, ilyen lelki társam volt nekem Karinthy. Talán az egyetlen író, akinek minden sora érdekelt, és élmény volt számomra.”[15]
Karinthy hatására írta első szépirodalmi próbálkozásait, köztük a már említett A komoly ember címűt. A Kazohinia épp olyan egyenes ági ’leszármazottja’ Karinthy Frigyes: Utazás Faremidóba c. regényének, mint a Faremidó a swifti gulliveriádáknak. Karinthy műve a Gulliver ötödik útja alcímet viseli, tehát közvetlenül kapcsolódik a regénytípus megalkotójához, Jonathan Swifthez, sőt, az első fejezetben meg is nevezi Swift Gulliverjének utazásait: Lilliputba, Brobdingnagba, Laputába és Hauhnhnm országba. A műfaji vonatkozásoktól eltekintve, természetesen, egyik mű sem utánérzése az előd(ök) alkotásainak. Valószínűleg a szatirikus írásmód Szathmárinál nem Karinthy hatására alkult ki, hanem ő is eleve úgy gondolkodott, mint mestere, viszont, hogy írnia így is lehet, azt nagyban elősegíthette Karinthy példája, felszabadító bátorítása.Karinthytól mindent szinte betéve tudott, legjobban mégis a két nagy utópikus regényét szerette.
[1] Szathmári Sándor: Hogy is volt hát? Kézirat. 1. old.
[2] B. Bernát István: Jobboldali szocializmus-elméletek, 1929-1945. In: Világosság. 1990.
[3] Ez volt a Széchenyi Kör, amit a berendezkedő román hatalom Trianon után azonnal betiltott.
[4] Doktoro Esperanto (eszp.)= Doktor Reménykedő
[5] Lingvo Internacia (eszp.)= nemzetközi nyelv
[6]Az elsőt 1905-ben Franciaországban (Boulogne-sur-mer-ben) a másodikat 1906-ban Svájcban, Genfben rendezték meg, a „Génua” nyilván félrehallás eredménye.
[7] Ady Endre: Egy magyar probléma (Párizsi levél) – Budapesti Napló 1906.Szeptember 4. A cikkben szereplő három eszperantó szó: ’simpla, fleksebla, belsona’ jelentése ’egyszerű, hajlékony, szép hangzású’.
[8] Budapeshta Skolo (eszp.) = Budapesti Iskola
[9] Rátkai Árpád (1939-) kutató, eszperantista
[10] Rátkai Árpád: A Nyugat köre és a nemzetközi nyelv. http://www.vortaro.hu/nyugat%20kore.pdf
Rátkai Árpád: Karinthy és a nemzetközi nyelv. http://www.eszperanto.hu/egyeb/karinthy-es-a-nemzetkozi-nyelv.pdf
[11] Rátkai Árpád: Karinthy és a nemzetközi nyelv. http://www.eszperanto.hu/egyeb/karinthy-es-a-nemzetkozi-nyelv.pdf
[12] i. m. u.o.
[13] Baranyai Imre, költői nevén EMBA (1902-1961)
[14] Karinthy 1887. június 24-én született, Szathmári pedig 1897. június 19-én.
[15] Szathmári Sándor: Hogy is volt hát? Kézirat. 63.old.